Kedden délelőtt a Pátriának adott interjú után viszonylag könnyen megtalátam a helyes kerékpárutat, így dél körül már el is értem az Osztrák – Szlovák határt. Ahogy átgurultam, hirtelen fura érzés fogott el – más ország, más kultúra, MÁS NYELV! Hogyan fogom megértetni magam? Hirtelen oly távolinak tűnt az indulásom...
A szél még mindig szembe fújt, de már szinte hozzászoktam. Egykor kiszemeltem egy remek helyet ebédelni, ami Ausztriában nem nehéz, hiszen szinte kilométerenként vannak pihenő-pontok. És valaki otthagyott nekem egy bécsi kerékpáros térképet! Ettem-ittam-pihentem, majd mentem tovább. Persze nem ment olyan fürgén az a szekér, a szél fújt, de nagyon meleg volt. Viszont megnőtt a forgalom, elég sok túrabringásal találkoztam. Ezek a találkozások mind-mind egy kis erőt adnak a köszönések, vagy csak egy sima mosoly által.
Bécs előtt GPS bekapcsol – keresztül kell mennem a városon. Pesten gyakran kerékpározom (ha azt annak lehet nevezni), így fel vagyok készülve a legrosszabbra is. Azonban hatalmasat kellett csalódnom, persze pozitív irányba! Bécs egy kerékpározható város!!! A szó szoros értelemben. És a gyalogosok érdekes mód a járdán mennek, a biciglisek meg a kerékpárúton! És RENGETEG kerékpárút van. És szélesek, simák, kényelmesek, biztonságosak! És-el nem kezdünk mondatot!
Közben hívom Rékát, a szállásadómat, de nem veszi a telefont... odaértem a címre, hívom, semmi. Felhívtam a barátját: „Petikém, itt vagyok, de hol?!” Megnyugtatott, hogy minden rendben, 1-es kapucsengő. Gyönyörű a lakás, kedves fogadtatdás, vacsi, internet – ahonnan megtudom, hogy az lenne a legjobb, ha pénteken venném át a Linz-i szállásom kulcsát (a tervezett szombat helyett). A bécsi pihenőnapot így kihúztam, úgyis közel van, majd visszajövök – merthogy vissza kell jönni, gyönyörű város!
Éjfél előtt kerülök ágyba (túrám során először). Tudom, hogy másnap már nem tudom, hol alszom...
Számokban: 97 km – 5,5 óra a nyeregben – 16,77 km/h átlag – 54,47 max
A kiadós reggeli után Csoma, Erika és én vágtunk neki a Dunapartnak.
Azt mondtam vasárnap szembeszelem volt – na akkor most szembe-orkán. Nagy küzdelem volt, de élveztük, forgattunk (hogyan kell sátorral sárkányt eregetni). Erika meg kikönyörögte a lovamat... hát ha annyira erősködik, akkor csak vigye :) A térdeimnek talán jót is tett ez a kis pihenés. Pozsony előtt úgy döntöttem, pizza helyett főzök – úgy döntöttem?! A gyomrom döntött úgy! Szuper helyet találtunk, elő a benzinfőző, zacskós leves...
Az uticél Pozsony, Totem-lak (azaz Jani haverom). A Duna-parton sietős búcsut vettünk – Erika a vonatra, és nem „egy helyre” siettem már nagyon. De, a telefonom lemerült. Felraktam „töltőre” (A kütyüt egyébként a Bike2USB szolgáltatta, melynek lényege, hogy agydinamóról tudom tölteni a telefonomat, nyomkövetőmet, és bármi usb-vel tölthető cuccot), de ahhoz, hogy a GPS-t bekapcsolva is bírja a telefon, 12-14 km/h felett kell tekernem... viszont előttem egy hatalmas domb! Pozsonyban kerékpáros út szinte csak városon kívül, na meg a Dunaparton (de annyira ráz, hogy... mindegy). Ezért az utat választottam – szerencsére már nem volt akkora forgalom – és ami belefér. Tudtam, hogy már csak pár km van hátra, hát hajráztam egyet. Nagy nehezen megtaláltam a Janigyereket is, aki most nem ment a házhoz – én mentem hozzá (na jó, a hülye poénokat inkább hanyagoljuk...).
Jani kedvesével él Pozsonyban egy egész csinos kis lakásban. Meghívtak vacsizni (lasagne-t választottam – csak hogy majd tudjam mihez hasonlítani... azaz fordítva: az olaszhoz képest tudjam, milyen nálunk. Még egy gyors bevásárlás egy nagy bevásárló központban, vissza a lakba, egy kis netezés, aztán alvás...
Számokban: 76,8 km – 4,5 óra a nyeregben – 15,84 km/h átlag – 45 max
Fél nyolckor keltem, mivl az volt a terv, hogy 9-kor találkozom a MaMásokkal az állomáson. Csakhogy szakadt az eső, így magamra maradtam. De a szél mindvégig velem volt – ráadásul szemtől szemben. Az aznapi uticél Csomalak, azaz Kislúcs. Mivel tudtam, hogy nem lesz nagy távolság, nyugodtra vettem a tempót (persze a szél is hozzátett). Az úton ne is történt semmi különös, beszéltem Bulonnyal (sokat köszönhetek neki, főként azt, hogy kipattant a fejemből ez az őrült ötlet, de tulajdonképpen azt is, hogy megvalósult – és nem is akárhogyan: egy remek Kenzel Distance 400-as cirkálóval).
Késő délután értem Csomáékhoz, ahol már a MaMáék vártak (jóllakva!). Na de azért maradt még nekem is a terülj-terülj asztalból (babgulyás, tejfölös lepény, pizza, rétes...). A srácokkal körte, a lányokkal Martini – de mindez egy pohárból :) Estére aztán megérkezett Erika is...
Miután sikerült netet varázsolni a gépemre, egy kicsit dolgozgattam, aztán fél egykor nyugovóra tértem. Hétfőre is laza távot terveztem, úgyhogy nem aggódtam (de amúgy sem vagyok az az aggódós fajta).
Számokban: 71 km – 4,5 óra a nyeregben – 14,68 km/h átlag – 26,24 max
Korán ébredünk, mert a Gergőéknek menni kell. Kihasználva a korán kelést kipakolok mindent a táskákból és újra bepakolok, ezúttal nyugodtabban. Mérleg elő: 65 kg vagyok ugyanúgy, mint a bringám. TÚL SOK! 50 kg-ban gondolkodtam (mármint a bringát illetően). A sok kaja – na de majd megesszük, addig meg jó edzés lesz az Alpokra.
Az Ég szerencsére kegyes hozzánk, és nem esik. A templom előtt már egy népes kis sereg vár ránk. Pontban kilenckor megkezdődik a búcsúztatás (még itt is tudtak nekem meglepetéseket okozni – gondolok itt a cserkészekre és Zsófiékra). Itt is kaptam még egy kis útravalót, és... és... és ELINDULTUK!
Ahogy felraktam a lábam a pedálra, végtelen nyugalom és egyben izgalom is elterített. Izgatott voltam, mert még nem voltam ilyen nagy és hosszú túrán, de nyugodt voltam, mert tudtam, van kikre számíthatok. Rengeteg élmény vár rám, és nyilván lesznek nehéz pillanatok, de elég lesz csak visszagondolnom az indulásom napjára (vagy akár az előestéjére) és minden bajom elszáll majd. Hisz a felhők felett mindig kék az ég!
Tizen-valahányan tekertünk (illetve futott!) szépen lassan komótosan Esztergomba, két megállóval. Esztergomban a Prímás Pincében egy kis frissítő-előadás után folytattuk utunkat István bácsi sírjához, ahol megígértem neki, hogy kitartok és nem adom fel!
Úgy döntöttünk aztán hogy a Duna északi partján tekerünk Komáromig, így egyesek még tovább tudtak kísérni (mondtam én hogy elég spontán lesz az útvonal!). Karvától már csak Erika tekert velem. Mondanom sem kell, hogy szinte végig szembe fújt a szél (ami azért izgalmas, mert Esztergomig keleti irányba tekertünk, Esztergomból meg megindult a nyugatra tartó több hétig tartó utam). Komáromba beérve a piros lámpánál egy rögtönzött interjú a TV-nek, aztán irány a Duna part, ahol is lakodalmas sütivel vártak :) ...no meg aztán vacsival (rántott hús, grillcsibe, töltött pulyka, krumpli, rizs) amiből végülis reggeli lett, merthogy Csabizé meghívott egy remek töltött palacsintára. Erika úgy döntött hazavonatozik (bár volt egy sanda sejtésem, hogy még tuti találkozunk, mielőtt elhagyom az országot). Hosszú beszélgetés után, fél egykor, elfoglaltam a cserkésztanyát, s mivel mindketten elég fáradtak voltunk, búcsút vetünk...
Számokban: 95 km – 6 óra a nyeregben – 15,75 km/h átlag – 48,31 max
Mérgezett egérként szaladgálok a lakásban, utolsó e-mail-ek írása leendőbeli vendéglátóimnak, honlap pofozgatása és PAKOLÁS a táskákba – végülis mindent időben, nemde?!
Ha már a táskáknál tartunk: A Berguson-tól vásároltam a Vaude Aqua szettet, ami egy nagyszerű választás volt. Teljesen vízállóak, és van bennük hely bőven. A helyes pakolás eredményeként mindenem elfér, csak egypár „fölösleges” dolgot hagyok otthon (bár kajából még így is túlpakoltam magam). Előre kerül a hálózsák illetve azok a ruhák, amik hirtelen kellenek (esőcuccok, meleg ruhák), balra hátra a konyha, jobbra a többi ruha, gyógyszerek, fürdőszoba és az elektromos kütyük. A felső táskában pedig a derékalj és a sátor, túracipő, papucs, meg egy-két szintén gyorsan elővehető dolog (vágódeszka, tányér, étlészlet, wc-papír...). A kormánytáskában van a fényképezőgép (ami eleve a felét elfoglalja), papirok, nasi, nyomkövető meg sok egyéb „hasznos” apróság.
De aztán elérkezett az idő! Pár perc van a sajntótájékoztatóig, és én még itthon vagyok. Úgy terveztem ugyanis, hogy pénteken már haza sem megyek, kint alszom a többiekkel. De így kénytelen leszek reggel hazaugrni még egy-két apróságért...
Begurulok a faluház elé, egyből interjú, pár vágógép, Gergővel feltornázzuk a lovat, majd elkezdjük. Családi hangulat volt, de mivel nem az első előadásom, talán már hozzá is szoktam. Jó hagulatban zajlott az egész. De már közeledett az est fénypontja – a cserkészek „titkos műsora”!
Ahogy kilépek... öhm... kigurulok a faluházból, megérkezett a MaMa-Trek-es csapat. Gyors ismerkedés, fotózkodás, de már rángatnak is a tábortűzhöz. Hivatalos búcsúzkodás, csomó ajándék, meleget érzek ott belül, de nem a tábortűztől. Minden az első lépéssel kezdődik, és úgy érzem, ezt már régen megtettem, jócskán benne járok már... az álmaimban!
A cserkészek játszva bemutatják a történeteinket (Majer Istvánnak, nekem, a túrának...és ezek találkozásának a történetét). Végezetül cserkésszé avatnak, ami már csak azért is nagy dolog, mert a cserkésszé válásnak megvannak a maga fokozatai, azt ki kell érdemelni, tenni kell érte – nekem mindezt megelőlegezték. És én azon is vagyok, hogy ezt a bizalmat kiérdemeljem...
Az este folyamán aztán legalább ketté, de talán inkább hárommá kellett volna szakadnom: a tábortűznél, a faluházban és a kettő között is csoportosultak az emberek (többek között talán) rám (is) várva, így egy nagy rohangálás lett az egészből, mindenkivel akartam váltani pár szót, mert rengeteg erőt adtak, adtatok! Viszont vészesen közeledett az éjfél is (és én az előtte lévő éjszaka sem sokat aludtam, mert a faterért kellett mennem Győrbe, hogy itthon lehessen az indulásomon, mindek eredményeként fél négykor kerültem az ágyba), és úgy alakult, hogy mésgsem kint alszunk, hanem a Kovács-lakást rohamozzuk meg (Erika, Kriszta, Zsuzs és Gergő). Sikerül is talán fél kettő körül vízszintesbe kerülni... jöhet a reggel. Mivel fáradt voltam, jól aludtam.
